Bár ő az íráshoz hasonlítja alkotó módszerét –"általában írom a képet: balról jobbra, ahogy olvasunk, egyszer csak véget ér a papír, és akkor jön a másik"- az élő beszéd természetességét és közvetlenségét érezzük a rajzokban. Ahogy este vacsora közben mesél napi élményeiről, gondolatairól, ötleteiről. A vonalak dinamikája, a beletörlések, az elkenések mintha a pillanatnyi indulatokat tükröznék. Mintha csak firkálgatna...

De nagyon is érezzük, hogy ezek a rajzok nem rögtönzések. A képeknek szinte építészeti szerkezetük van. A figurák valami tánc pontozott ritmusa szerint mozognak. A pontosan megrajzolt anatómiai részek először mintegy szétszerelve, aztán szigorú saját rendszerben összerakva mindig azt a meggyőződését képviselik az alkotónak, hogy a lét apró eseményeit egy nagyobb rendszerben, együtt kell szemlélnünk, hogy eltájékozódhassunk bennük, hogy mindennek ellenére biztonságban érezhessük magunkat. Mert bár a szálkás figurák sokszor elkeseredetten küzdenek egymással, Kovács Johanna az, aki a művészet erejével és fölényével – magában kuncogva - mindig győztesen kerül ki a történetből.

A kiállítás március 21-ig látható a SZIKÉ-ben hétfőn és pénteken 14 órától 18-ig.