A megnyitón László Bandy képzőművész osztotta meg gondolatait a közönséggel. Felidézte egy közelmúltbeli emlékét, amikor vitába kellett szállnia egy előadóval, aki "azt a populista közhelyet hangoztatta, hogy a modern művészet mögött csupán csak üzleti szélhámosság van, s Malevicstől Pollockig megtagadta tőlünk a művészi hitelességét a valóság tükrözésének, vagyis a szakralitást. (Hál’ Istennek) a közhelyes felszínességre itt a frappáns válasz: Keleti Anikó adventi kiállítása.

Az időpont és egy-két konkrét téma választása már egyértelművé tenné az állításomat, de talán röviden mégiscsak pontosítani kellene, hogy egy vallásos tárgyú kép még nem biztos, hogy megfelel teljesen annak az elvárásnak, amit mi a szakrális művészetnek hívunk. A megteremtett képnek a témán túl, a témától függetlenül is tükröznie kell, hogy az alkotója hisz a teremtett világ tökéletességében, és az is a célja, hogy ezt megmutassa.

Mióta bármit le tudunk fényképezni, és akár a telefonunkba is el tudjuk raktározni a legszebb természeti élményeinket is, a Festészetnek fokozottabb feladata, felelősségteljes kötelessége, hogy azt ne mondjam: hívatása, megmutatni és felmutatni, amit az objektív nem lát, ami a művész szubjektumán át szűrődik és tisztul, az állandó igazságot: a világ nem futó szép pillanatokból áll, hanem A VILÁG SZÉP.

Ebben kell hinni. Aki a hit nem homályos tükrén át látja és láttatja a világot, azt is látja, hogy ez a szépség tulajdonképpen milyen egyszerű és világos: nyugodt vízszintesek, akár táj is lehetne, vagy függőlegesek, mint egy emelkedő erdő, és alapszínek, piros, sárga és kék, álmodó szürkék és fák zöldje. És kontrasztnak egy-egy nagyon is személyes gesztus, mely hitelessé teszi számunkra a művészi teremtés gyötrelmét, a küzdelmet az árnyékokkal. Hogy megláttassuk a fényt. A Fényt, amit nem csak Adventkor, hanem minden sötétedő időszakban reménységgel várunk." (Fotó: Szánthó Tibor)