Keleti Anikó tudatosan tudja, hogy van nyelv, amely gazdagabban és pontosabban mondja el azt, ami bennünk van, ami belőlünk kikívánkozik, mint a beszéd. A szó nem pontosít, csak beszűkít. A gondolat szintjén marad. Ha az érzést, érzelmet, indulatot, a gondolat mögött a teljes személyiséget meg akarjuk szólaltatni, elő kell vennünk azokat az eszközöket, amelyek ősibbek a szavainknál, és ezért közvetlenebbül hatnak a belső világunkra. Elővesszük a színeket és a hangokat, a mozgást és a ritmust. Keleti Anikó, aki évtizedekig élt Németországban, megpróbálta magyarul és németül is "elnevezni" a képeit, mintegy segíteni a befogadásban, de látható, hogy sokszor más címet kell adnia a másik nyelven, miközben a képek magukért beszélnek.

A többek között antropozófián nevelkedett művésznő tudatosan él a színek és formák kikutatott és kipróbált hatásaival. Elsőre is feltűnő, hogy a képeken a három alapszín: piros, sárga, kék dominál, ezeknek végtelen sok árnyalata és végtelen sok variációja alkotja a képek szinte absztrakt szín-nyelvét. Nagyon-nagyon lazúros technikájával eléri, hogy a színeket ne festéknek lássuk, hanem a kép fehér alapozásáról visszaverődő színes fénynek. Ez nagy koncentráltságot kívánó technika! De nem csak fényeket látunk, hanem az állandó mozgást, amely a képeket létrehozza. A belső mozgást is, de a jól követhető ecsetvonásokból szinte rekonstruálni tudjuk azt az "euritmikus táncot", amit a festő a vászon előtt lejt. Képnézés közben bennünk is megindulhat ugyanez a hullámzás!

Keleti Anikó éveken át nemcsak a maga örömére vizsgálta és művelte ezt az alkotói módszert, hanem művészetterápiaként másokkal is alkalmaztatta. Ennek a mély nyelvnek a tudása és használata sok embert segített ki a szorongásaiból, vezetett el az önfelismerésig.