- Az érettségi előtt kiderült, hogy Magyarországon megszűnt az újságírói szak. Moszkvában folyt nemzetközi képzés, de egy szem gyerekként, akit nagyon féltettek, nem volt esélyem kijutni. Mivel értelmiségi családból származom, nagy nyomás nehezedett rám, hogy diplomát szerezzek. Így jelentkeztem gyógypedagógusnak, ahová azonban állítólagos beszédhibám miatt nem vettek fel.

Mint mindenkinek, aki akkoriban leérettségizett, de nem tanult tovább, a DKV maradt. Három évig dolgoztam, aztán jelentkeztem könyvtár-népművelő szakra, de ismét nem feleltem meg. Amikor édesanyám kisiparos lett, kötőgépet vásárolt, úgy döntöttem, csatlakozom hozzá. Vettünk még egy kötőgépet, otthon dolgoztunk.

Közben nálunk járt az unokatestvérem, és megbeszéltük, hogy nem vagyunk megelégedve a városi információáramlással. Kézzel írtuk meg az első százhalombattai újságot, és éjszaka kifüggesztettük az abc áruház (ma CBA) hirdetőfalára. Úgy gondoltuk, bulvárosan indítunk, aztán, majd ha nagy lesz az érdeklődés, komolyabb témákra váltunk.

Egyebek mellett szerepelt a híreink között, hogy "János bácsinak mostanában hasogat a térde, attól tart, hamarosan beköszönt a hideg idő."

Annyira naivak voltunk, hogy azt is megírtuk, mikor jelenik meg a következő szám. Amikor pedig egy hét múlva, ismét éjszaka megérkeztünk a hirdetőtáblához, egy rendőr várt minket. Egész éjjel az őrsön üldögéltünk.

Ez a hetvenes évek közepén történt. Állam ellenes izgatással vádoltak bennünket, többször beidéztek a megyei kapitányságra, az állambiztonsági hatósághoz, külön-külön hallgattak ki, a házunkra pedig rendőr "vigyázott". El lehet képzelni, milyen "büszke" volt rám iskolaigazgató, párttag apukám! Priuszom ugyan nem lett, de később, amikor a Pest Megyei Hírlaphoz kerültem, tudtak az ügyemről.

- Hogyan ért véget a "nyomozás"?

- Megúsztuk, szerencsénk volt, vagy egyszerűen csak ránk akartak ijeszteni. Folytattam a helykeresést, tanítottam, felvettek a tanárképzőbe, amit aztán az utolsó évben otthagytam.

- Nyilván ezúttal sem ezt várta tőled a családod...

- Hát nem! De mivel végre tényleg újságíró lettem, úgy döntöttem, nincs szükségem tanári diplomára.

- Hogyan lettél újságíró?

- Akkoriban majdnem minden háztartásba járt a Pest Megyei Hírlap, de Százhalombattáról csak sátoros ünnepekkor lehetett olvasni néhány szót. A levelező rovatba küldözgettem tudósításokat, aztán pár hónap múlva írtak, hogy menjek be, mert felvesznek. Ez ’79 novemberében történt.

- Továbbra is Battáról tudósítottál?

- Nem, azt mondták, az ember ne írjon a lakhelyéről, mert az nem egészséges. A péntekente megjelenő levelezési rovatot szerkesztettem. Igazi rabélet volt, nem mehettem szabadságra, mert rajtam kívül senki sem volt hajlandó foglalkozni vele.

- Miért?

- Rengeteg önjelölt világmegváltóval, csodabogárral találkoztam, és a legtöbb olvasói levélbe óriási munkát kellett fektetni, hogy egyáltalán közölni lehessen. Ettől függetlenül szerettem a rovatot, az is előfordult, hogy nekem kellett "olvasói levelet"írnom, például arról, hogy milyen saras az érdi piactér. Amikor aztán a gyes után újra jelentkeztem a főszerkesztőnél, szerzett számomra egy külön irodát a mai Ferenciek terén, és meghirdette, hogy akinek gondja-baja van, keresse Melindát. Kerestek is! Jöttek tengerikígyó perekkel, reménytelen találmányokkal. Volt egy "ügyfelem", aki kukából evett, így készítette fel a szervezetét a fertőzések elleni védekezésre, de olyan is, akinek csak elromlott a Szokol rádiója, vagy nem tudott villanybojlert szerezni.

Felhívtam Somogyi Ferencet, a Vasedény áruforgalmi főosztályvezetőjét, aki tájékoztatott, hogy melyik raktárban található a nevezett áru. Amikor pedig odaértünk, csak annyit mondtunk, hogy a Somogyi küldött a bojlerért. A kollégáim Segíts Melindának hívtak.

Később az érdi oldal szerkesztésével bíztak meg. Az elvárás az volt, hogy járjunk be a pártbizottsághoz, a népfronthoz, a tanácshoz, de ha valóban híreket akart az ember, lófrált a városban, elbeszélgetett az ismerősökkel.

Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, az újság nagyon megváltozott. Lecsökkent a példányszám, a tartalom erősen jobboldali politikai irányt vett, a szerkesztőség eladósodott, azután ’95-ben egyik napról a másikra az utcán találtuk magunkat. Szerencsém volt, mert Jován Laci akkor verbuválta a városi televízió szerkesztőségét.

Tíz évig dolgoztam szerkesztőriporterként. Nagyon szerettem, izgalmasnak találtam, hogy szinte azonnal el lehetett mondani a híreket. Akkor az volt a leggyorsabb.

- A Jován László utáni vezetőváltások időszakában megbízott főszerkesztő is voltál. Miért nem pályáztad meg az állást?

- Nem vagyok irányító típus, nem szeretek parancsolni. Ezért nem akartam tanítani sem. Az új főszerkesztő aztán érezhetően meg akart szabadulni tőlem, és olyan ajánlatot tett, amit nem tudtam elfogadni. Ismét szerencsém volt, mert megüresedett egy állás a Hírtükörnél. Műfajilag hazatérhettem, egy bizonyos korban pedig már nem vágyik az ember az állandó szaladgálásra, pörgésre.

- Te sem tartod egészségesnek, ha az újságíró arról a helyről ír, ahol lakik?

- Biztos, hogy ahol élek, ahol a gyerekeim tanulnak, ahol az ügyeimet szeretném intézni, ott nem szívesen vállalok fel konfliktusokat.

- Volt olyan élményed, hogy a cikkeid hatására megoldódott valami, és úgy érezted, megérte fáradozni?

- Inkább olyan, hogy sokáig vártam, és nem történt semmi! Mégis úgy gondolom, szép a szakmánk, mert az írásokban el tudjuk rejteni a saját gondolatainkat, és ha nem is váltjuk meg a világot, valami talán mégis változik.

- Márciusban sajtódíjjal tüntetett ki az önkormányzat a kollégák javaslata alapján. Hogyan fogadtad az elismerést?

- Jól esett, de elsősorban nem magam miatt, hanem, mert elindult valami. Remélem, minden évben gondolnak majd a sajtósokra is.

- Milyennek látod a helyi médiát?

- Úgy vélem, szakmailag rendben van, nincsenek nagy bajok. Már nem a médián, hanem az embereken múlnak a dolgok. Érthető volt, hogy a ’60-as, ’70-es, ’80-as években csak a szóbeszédre hagyatkoztak, de miért van, hogy ma, amikor már újságunk, tévénk, rádiónk, internetünk is van, az emberek egy része még mindig hihetetlenül tájékozatlan? Nagy baj, hogy elfordulnak a politikától, és odaengedik néhány pártkatonának. Azután, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzelték, kárognak. Szerintem mindenkinek energiát kell fektetnie a tájékozódásba, és vállalnia kell a döntés felelősségét is. Véleményt alkotni csak így lehet.