- Óvodás gyermekként kerültem az épülő Százhalombattára1974-ben. A lakótelepi építési terület izgalmas játszótér volt a környék gyerekei számára. Már általános iskolás koromban elköteleztem magam a kézilabda mellett. Gyorsan megszerettem ezt a kreatív, gyors és kemény játékot. Hamarosan kiderült, hogy tehetségem is van hozzá. Az általános iskola befejezése után több budapesti nagycsapat is szerződést ajánlott. Így kerültem a Ferencvároshoz tizenöt évesen.

- Honnan ismerhették?
- A korosztályos bajnokságokon eredményesen szerepeltem ellenük. Balkezes vagyok, ez biztosan sokat segített, hogy a kiválasztottak közé kerüljek. A fejlődésem szempontjából nagyon jó volt a Fradi. Abban az időben a sporton kívül nem is érdekelt semmi más. Elkerültem otthonról, pesti gimnáziumba jártam, kollégiumban laktam. A szüleim ekkor kezdték nyesegetni a szárnyaimat. Arra bíztattak, hogy magasabb célokat tűzzek magam elé a tanulás terén, de sokszor hallottam tőlük azt is, hogy sportolónak lenni nem nyugdíjas állás. Azután az érettségivel párhuzamosan azon kevesek közé kerültem, akik profi sportolóvá válhattak. Húsz évesen már Franciaországban játszottam. Rövidtávon úgy tűnt, nekem lesz igazam a szüleimmel szemben.

- Ez azt jelenti, hogy pénzt keresett a játékával? Tudott franciául?
- A nyelvet ott tanultam meg, a fizetésemet pedig jó pár éven keresztül a pályán nyújtott teljesítményemért kaptam. Magyarországon az Újpesti Dózsában, a Tatabányai Bányászban és természetesen Százhalombattán játszottam az első osztályban. Aztán a rendszerváltás utáni időszakban a sportegyesületek nehéz anyagi helyzetbe kerültek, a korábbi támogatói csatornák bedugultak. Sok sporttársammal ellentétben, nem vártam meg a pályafutásom végét az egzisztenciám más irányba történő építésével. Akkor döntöttem úgy, hogy a sport mellett elkezdek dolgozni. Nem vagyok vándormadár, 1996-ban a MOL-nál kezdtem, most pedig második munkahelyemen, a Dunastyr-nél dolgozom logisztikai vezetőként. Mondhatni, véletlenül kerültem erre a területre, de nem bánom a választást, mert megszerettem ezt a munkát. Szükséges hozzá a szervezőkészség, a pontosság és a gyors döntéshozatalok képessége, akárcsak a kézilabdában. A munkahelyemen megkaptam a lehetőséget az előrelépésre, de ehhez megfelelő képesítést kellett produkálnom, így közgazdász diplomát szereztem logisztika-szakon. Úgy vélem, a korai önállósodásnak, a külföldi létnek, a sok utazásnak köszönhetem, hogy több szögből tudom látni a világot. Munkahelyi vezetőként is ebből profitálok, a sport tanított meg az eredményközpontúságra és a maximalizmusra.

- Hogy fért bele a sport, a munka és a tanulás az életébe?
- 2000 és 2006 között egy időre eltávolodtam a kézilabdától. Végül már annyira hiányzott, hogy edzői végzettséget szereztem, és gyerekekkel kezdtem el foglalkozni. Innen vezetett az út oda, hogy tavaly felkértek az SZKE vezetőedzői teendőinek ellátására. Egy financiálisan és játékosállományban is megroppant csapatot kellett talpra állítanom. Sikerült. Bajnokok lettünk, így a 2010/11-es szezonban már az NB I/B-ben szerepelhetünk.

- Hogyan kell bajnokcsapatot nevelni?
- Erről biztosan született már néhány tanulmány nevesebb edzők tollából. Én még keveset tudok róla. Mindenesetre az a véleményem, hogy az edző, vagy bármilyen vezető legfontosabb feladata, hogy megfelelően motiváljon, és az egyénekből képességükhöz mérten a legtöbbet hozza ki. Nincsenek csodák. Van, akinél az erélyesebb fellépés, a hangos szó hozza a megfelelő eredményt, másoknak inkább a bíztatás, a megfelelő irány kitűzése segít. A lényeg, hogy felismerjük, hogy az egyénnek milyen típusú támogatásra van szüksége. Az én feladatom, hogy a játékosokat olyan fizikai és mentális állapotba hozzam, hogy a maximális teljesítményre legyenek képesek.

- Tanult pedagógiát?
- Keveset. Figyelek az emberekre. Nagyon fontos, hogy rendezett gyerekkorom volt, folyamatosan támogattak a szüleim, segítettek, hogy tartsam a helyes irányt az életben, amit én gyerekként nem mindig tudtam jól megválasztani. Mára a feleségem, Dóri átvette a szerepüket. Igazi társam. Az itthoni gondokat leveszi a vállamról, miközben egy sikeres vállalkozást is vezet. Ami támogatást gyerekkoromban a szüleimtől kaptam, most tőle kapom meg. A napokban el voltam kenődve, fáradt voltam, panaszkodtam. Kérdeztem, érdemes ennyi energiát fektetni ebbe a munkába? Neki és a gyerekeknek is nagy áldozat, hogy minden délután távol vagyok. Azt mondta: "Mi így szeretünk. Te nem tudnál kihívások nélkül élni."

- Hogy sikerült egymásra találniuk?
- Szomszédos házban laktunk, de amikor Franciaországba kerültem, akkor kezdtünk levelezni. Végül miatta jöttem haza. Tulajdonképpen a szomszédlányt vettem feleségül. Van egy tizenöt éves nagyfiúnk, Levente, aki kézilabdázik. Igazán tehetségesnek tartom, pedig látszólag túlságosan kritikus vagyok vele. Most én játszom a szüleim szerepét, de keményebb vagyok, mint ők voltak velem, mert már láttam belülről a sportolói pályafutás esetlegességét. A lányunk, Kamilla, tizenegy éves, nagyon jó fejű. Rendkívül határozott, szókimondó, igazi túlélő típus. Az akarata valószínűleg a génekből következik.

- Az rendben, hogy vezetőedző, de emellett sportol is valamit?
- A sport az életem. Lehet, hogy szörfözni indulok, de ha közben befagy a tó, felveszem a korcsolyát. Abbahagytam ugyan a profi sportot, de azért továbbra is megkeserítem a barátaim életét a maximalizmusommal. Az esti baráti focimérkőzéseket vérre menő csatákká változtatom.

- Kit szeretne az olvasók figyelmébe ajánlani a legközelebbi alkalomra?
- Macsali Károlyt javaslom, aki idén megy nyugdíjba a Dunastyr-től, és biztosan sok érdekeset tud mesélni arról, hogyan lehet egy gyárat felépíteni a semmiből.