- Miért éppen a vegyipart választotta?

- Jó tanuló voltam, a kémia órákon nagyon szerettem a kísérleteket, emellett nagy hatással volt rám az a televíziós sorozat, amelyet Öveges professzorral készítettek. A másfél évvel idősebb bátyám Péten tanult tovább, vegyipari szakmunkásképzőben, és amikor arról mesélt, hogy ha egy virágot folyékony levegőbe mártunk, úgy megfagy, hogy utána kalapáccsal lehet csak összetörni, végképp eldöntöttem, hogy a vegyipart választom. Felvételi vizsgát kellett tenni a technikumban, mert két és félszeres volt a túljelentkezés, de felvettek, sőt, a kollégiumba is bejutottam. Nagyon szigorúan fogtak bennünket, havonta egy alkalommal mehettünk haza, akkor is kevés időt tölthettünk otthon, mert szombaton délután indulhattunk el, de vasárnap tizenegy órakor már el kellett jönnünk, hogy időre visszaérjünk a kollégiumba.

- Hogyan került Százhalombattára?

- Az utolsó évben Katona János jött az iskolába toborozni, nagyon szépeket mondott a battai lehetőségekről, ezért eléggé sokan ezt választottuk. A nagybátyám kísért el, az állomásról gyalog mentünk ki a finomítóba, ott kedvesen fogadtak, visszafelé már a diszpécserkocsi hozott, azonnal helyet kaptam a szállón is, és néhány nap múlva, az orvosi vizsgálatok után munkába is állhattam. 3604-es törzsszámmal vettek fel, a MEK üzemben kezdtem dolgozni, először szivattyúkezelőként, 6 forint nyolcvan filléres órabérrel, amihez hozzájött a tíz százalékos műszakpótlék. 1200 forintra jött ki havonta, ez jó keresetnek számított, akkoriban havi ötszáz forintból meg lehetett élni. Egy év alatt összespóroltam közel tízezer forintot, amiből vehettem volna egy telket Dunafüreden, de végül nem költöttem el, hanem a leszerelés után télikabátot, nadrágot, cipőt és a szüleimnek egy televíziót vettem belőle.

- Valóban gyorsan lehetett előrejutni a ranglétrán?

- Tíz hónap után már táblakezelő voltam, akkor azonban megkaptam a behívómat. A személyzeti osztályvezető elvitt a kiegészítő parancsnokságra és halasztást kért népgazdasági érdekre hivatkozva, de végül nem éltem a lehetőséggel, mert kiderült, hogy azzal nem úszom meg a katonaságot, csak később kell letöltenem a szolgálatot, én meg úgy gondoltam, hogy essünk túl rajta minél előbb. A honvédségnél mindenféle kitüntetéseket szereztem, onnan a munkahelyemre elküldték az értesítéseket, a képeket, úgy, hogy amikor visszajöttem, a kollegáim csodálkoztak, mert azt hitték, hogy továbbszolgálóként bent maradok. Erről persze szó sem volt, alig vártam, hogy leszereljek.

- Gyorsan sikerült visszailleszkedni?

- Igen, semmi probléma sem volt ezzel. Nemsokára átkerültem egy üzemindító csoportba a benzinfrakcionálóba, majd a gázfrakcionálóba, később üzemvezető helyettes is lettem. Közben elkezdtem a veszprémi vegyipari egyetemet, később pedig átkerültem a termékforgalmi főosztályra, a tartályparkba üzemvezetőnek. 1974-ben nősültem meg, a feleségem a laborban dolgozott, most is ott dolgozik, két és fél évig laktunk albérletben Ráckeresztúron. Beadtuk a lakásigénylést, akkor épült a Gesztenyés úton a négyemeletes ház, azt ígérték, hogy egy év múlva elkészül, de nagyon lelassult az építkezés, nem volt munkaerő, ezért többen vállaltunk segédmunkát ott, hogy minél előbb beköltözhessünk. 1976. augusztus 23-án költözhettünk be a saját lakásunkba. Tizenöt évig laktunk ott, nagyon szerettük, nehezen váltunk meg tőle, jó helyen is volt, de nőttek a gyerekek, kicsi lett a két szoba, Dunafüreden építkeztünk. Azóta is ott lakunk, volt olyan időszak, hogy nyolcan éltünk a házban, de most már megint ketten maradtunk a feleségemmel. A fiam Diósdon építkezett, ő is a MOL-nál dolgozik.

- Tudatosan irányította erre a pályára?

- A gyerekek látták, hogy örökké tanulok, sokat dolgozom, gyakran hívnak telefonon és menni kell, mert valami probléma van, a fiamnak ez különösen tetszett, mert úgy látta, hogy hasznos munkát végzek. Ő nem lett vegyész, gépésznek tanult. A diplomamunkáját itt készítette a finomítónál, utána felvették a logisztikára, most már vezető beosztásban van. A lányomat is szerettem volna olyan pálya felé terelni, hogy utána a MOL-nál dolgozzon, de őt ez nem vonzotta, Pécsett tanult magyar-francia szakon, később a média szakot is hozzávette, végül a versenyszférában helyezkedett el a marketing-reklám területén. Nemrég született kisfia, a fiamnál pedig van egy két és fél éves lányunokám.

- A termékforgalmi főosztályon töltötte a legtöbb időt?

- Igen, hozzám tartozott a nagy tartálypark, az olajkikötővel együtt. Én voltam a kikötőparancsnok, annak ellenére, hogy nem is tudtam úszni. Sosem felejtem el, amikor 1994 karácsonyán elloptak egy egész uszály benzint. Akkor ezt még könnyen megtehették, mert eléggé kezdetleges volt a műszerezettség, a kiadott mennyiséget nem lehetett mérni, bizalmi alapon működött. A hajósok összejátszottak a kikötőben dolgozókkal, megtöltötték az uszályt, és nem is derült volna ki, ha nem kezdik el Adonyban eladni a benzint. Az ottaniak arra figyeltek fel, hogy ünnepnap mennyi tartályautó fordul meg a fűrésztelepnél, valaki értesítette a rendőrséget, így lebuktak a tolvajok. Minden rosszban van valami jó, ezt követően megkezdődött a kiszállítás technikai fejlesztése. Mérőműszereket helyeztek el, az egész kikötői berendezést felújították. Hamburgban jártunk megfelelő töltőkarokat keresni, de kiderült, hogy olyan, amilyenre nekünk szükségünk van, csak a tengerhajózásnál van, ugyanis a Duna vízszintje hét métert változik, az uszályok merülése is több méternyit módosul töltés közben.

- A tartályparkban tárolták a késztermékek mellett a tartalék nyersolajat is?

- 1990-ben volt a Barátság olajvezetéken a nagy olajcsap-elzárás, havi 600 ezerről havi 170 ezer tonnára esett vissza az átadott mennyiség. Akkor helyeztük üzembe az Adria vezetéket, havonta három napot kellett Zágrábban töltenem naptár-egyeztetés miatt, nagy munka volt megszervezni, hogy cseheknek, szlovákoknak, horvátoknak, magyaroknak időben, megfelelő mennyiség és minőség érkezzen. Mire bedolgoztuk magunkat, ismét elindult a Barátság, közben kitört a déli háború, két szivattyúállást elfoglaltak, azóta időszakonként működött az Adria, az utóbbi időben pedig a horvát finomító irányába szállítanak rajta. A tartályparkban épült meg az ország biztonsági tárolókapacitása, négy óriási, 80 ezer köbméteres tartály, amelyekben mintegy húsznapi nyersanyagszükségletet lehet tartalékolni. Ezek tervezésében, az építés felügyeletében is részt vettem. A cseppfolyós gáztároló is hozzám tartozott, de azzal nagyon sok volt a baj. Annak idején rossz technológiával készültek, hajszálrepedések keletkeztek a burkolaton, ezért félévenként röntgenezték, emellett felgyorsult az új gáztárolók építése. A huszonnyolc éves ottani tevékenységem alatt négy-öt tűzeset volt, főleg villámcsapás miatt, előfordult, hogy közvetlenül a tartály zárószerkezetének tömítésébe csapott bele a villám. Nagyon fontos volt, hogy minél előbb megkezdődjön az oltás, egyszer óriási szerencsénk volt, éppen arra járt egy tűzoltóautó és látta, hogy belecsap a villám a tartályba, azonnal hozzálátott az oltáshoz.

- Január óta nyugdíjas. Hogyan tudott átállni egy másik életstílusra?

- 2008-ban fiatalítottak, átadtam a stafétabotot, én pedig szakértőként dolgoztam, így volt egy másfél éves levezető időszakom, amikor már nem volt felelősségem. Az első néhány hónapban furcsa volt, hiányzott a nagy hajtás, de így minden nehézség nélkül áttértem a nyugdíjas életformára. Van azért elfoglaltságom, a Százhalombattai Labdarúgó Klub társadalmi elnöke vagyok. Szeretem ezt a feladatot, nagyon büszke voltam, amikor a csapat feljutott az NB II-be, de pénzügyi okok miatt nem vállalhattuk a szereplést. Most nehéz idők járnak, kevés a szponzor, ez a teljesítményen is meglátszik, mert sok játékostól meg kellett válni. Bízom benne, hogy sikerül bent maradni az NB III-ban, azt hiszem, egy olyan kisvárosnak, mint Százhalombatta, ez is szép teljesítménynek számít.

- Ha visszatekint erre a negyvenkét és fél évre, mindent elért, amit szeretett volna?

- Szinte mindent. Amikor megnyíltak a MOL-on belüli pályázati lehetőségek, 1994-ben Csepelre szerettem volna kerülni, a bázistelepre, üzemigazgatónak. Itt kisebb volt az önállóság, ott kipróbálhattam volna magam egy magasabb beosztásban. Talán jó lett volna, de így sincs bennem se sértődöttség, se keserűség. Annak nagyon örülök, hogy a fiam is a cégnél helyezkedett el, sőt, a bátyámat 1994-ben sikerült idecsábítani, néhány éve innen ment nyugdíjba, a felesége itt dolgozik, a két gyerekük is, így valóságos MOL-os dinasztia lettünk.