- Kezdem az elején: amikor a második bécsi döntéssel 1940-ben visszacsatolták Erdély egy részét Magyarországhoz, édesapámat jegyzőnek, édesanyámat tanítónőnek odahelyezték Kolozsvár és Dézs közé, Magyarszarvaskendre. Apámnak az volt a feladata, hogy felállítsa a magyar közigazgatást hét faluban. 1942-ben megszülettem én, majd 1944-ben az öcsém, Kálmán. Édesanyám ’44 szeptemberében kettőnkkel és harmadik testvérünkkel terhesen visszatért Kőszegre. Ekkor ezt a testvérünket, később még hármat vesztettük el koraszülés miatt. Apámék kilencen, anyámék öten voltak testvérek, volt hát bennük törekvés a nagy családra... Apám csak decemberben jöhetett utánunk. Mindenünk ott maradt Erdélyben. A felszabadulás után, mint állami alkalmazottnak, oda kellett mennie, ahová helyezték. A kőszegi polgármesteri hivatal osztotta be, hogy az új közigazgatást beindítsa a járás szétzilált falvaiban. Évente költöztünk, én egész napomat a kanászgyerekkel, vagy éppen lovon töltöttem. Szabad életünk volt. 1950-ben szovjet mintára megalakultak a tanácsok, apám Kőszegen a járási tanácsra került. ’52-ben kirúgták, ’58-ig mindenfélét elvállalt, de nagyon szegények voltunk.

- Hogy lehetett ilyen körülmények között például tanulni?
- Végig kitűnő tanuló voltam. Sok férfi tanárunk volt, akik valódi fegyelmet tartottak. Inkább humán beállítottságú voltam, és titokban régész szerettem volna lenni. De édesapám fejét telebeszélték élelmiszeripari-vegyész ismerősök, hogy ez milyen jó szakma! 1957-ben Veszprémbe, a vegyipari technikumba kerültem.

- Mielőtt végleg elhagynánk Kőszeget, milyen volt arrafelé az élet?
- A határközelség miatt zárt város volt. Nem járkáltak turisták, csak rendőrségi engedéllyel lehetett belépni. Emiatt nem fejlődhetett Kőszeg, semmi olyan élet nem zajlott, mint az ország belső részeiben. Zömmel német származású emberek lakták. Ebből az következett, hogy kollektív nevelés folyt a városban. Így aztán több volt a rendes gyerek, mint másfelé. A mai napig becsületkasszával árulják a házuk elé kirakott gyümölcsöket, virágokat. Becsületesség és rendszeretet jellemzi Kőszeget.

- Veszprémnél vágtam közbe...
- Ötszázan jelentkeztek az évfolyamra, abból 75-öt vettek fel és körülbelül negyvenen végeztünk. Így mi nem is osztály-, hanem évfolyam-találkozót szoktunk tartani. A technológia tanárom elvesztette a háborúban a lábát, de nyaranta felkereste azokat a vegyi üzemeket, ahol új, modern technológiát vezettek be, és ősszel már azt adta le nekünk. 1958-ban a KGST országai elhatározták, hogy átalakítva energiaszerkezetüket, szovjet kőolaj-feldogozásra állnak át. 1960-ban kormányrendelet határozott a DKV megalapításáról. A technikumba kijöttek a vezetők és 300 forintos ösztöndíjat ajánlottak azért, hogy végzés után Szőnybe menjünk dolgozni. Akkoriban 2 forint volt egy mozijegy, én 30 forintból éltem havonta. Nem fogadtam el, mert bíztam magamban és egyetemre akartam menni. Ahova azonban – "helyhiányra hivatkozva" – nem vettek fel. Ez annyira bántott, hogy többet nem is jelentkeztem. 1961-ben elkezdtem dolgozni a Szőnyi Kőolajipari Vállalatnál.’62-64-ben tartalékos tiszti iskolás voltam. Ahogy leszereltem, jött a szerelem. Ezek mind arra ösztönöztek, ne menjek egyetemre. 1400 forintot kerestem, minden hónapban küldtem az öcsémnek egy százast, hogy érezze "a bratyesz dolgozik!" Ott hallottam először Százhalombattáról, mivel a DKV leendő munkatársait ott képezték. Az 1 megatonnás finomítónál dolgoztam együtt Sokorai Istvánnal, a DKV későbbi műszaki vezérigazgatójával. Sok ismeretségem, barátságom ered onnan.

- Mikor került végül Ön is Százhalombattára?
- ’66-ban, amikor épült a MEK üzem. Még abban az évben megnősültem, miénk volt az első KISZ-esküvő. A KISZ-titkár mondott néhány szót és kaptunk egy porszívót. Azt szoktam mondani, minket azért mégiscsak pap adott össze, mert az akkori tanácstitkárt Papp Bélának hívták. Kaptunk egy kétszobás lakást és megismertem a lakótelepi nagy semmit. A történelmi városok, a kőszegi aktív kulturális és sportélet után nekem nagyon nehéz volt itt berendezkedni. 1985-ben egy üzemi újságban ki is keltem magamból, hogy elvették, tönkre tették az ifjúságunkat. Nem volt itt semmi a lakásokon kívül, hiányoztak a közellátási és kulturális intézmények. Bántott is, hogy a város negyven éves ünnepségein egy szó sem esett arról, milyen nehéz volt itt kisgyerekes anyának, feleségnek lenni. Csodálom a feleségemet ezekért az évekért. Itt ’65 és ’72 között a nők vitték az életet a városban. Hol vannak a hős anyák a visszaemlékezésekből?!

- A DKV-ban milyen feladatokat kapott?
- Indítóbrigádban voltam, a Szovjetunióba jártunk ismerkedni a technológiákkal. Amikor hazajöttünk, beindítottuk az új üzemeket, betanítottuk az embereket, aztán mentünk a következő részre. Volt üzem, ami három hónap alatt, de volt, ami csak három év múlva működött rendesen. Körülbelül tíz üzem indításában vettem részt, míg 1977-ben áthelyeztek az épülő MSA-üzemhez. Pár hónapos munkára készültem, huszonhárom év lett belőle. Itt minden rossz volt. Eleve rákkeltő benzollal, gázálarcban kellett dolgozni, nagyon kemény körülmények között. Mi kaptunk egyedül plusz havi fizetést és minden juttatásból négyszeres adagot, még fogkrémből is. Nagyon értékes terméket állítottunk elő, amit sok helyen alkalmaznak, például a gyógyszeriparban. 1984-ben a vállalat megvett egy amerikai technológiát, akkorra érte utol korszerűségben az MSA a DKV többi üzemét.

- A szakmája mellett kulturális területen is tevékenykedett.
- Szeretek szervezni, kultúros, "agitprop" felelős voltam. Kultúrprogramokat, munkásakadémiát indítottunk, igyekeztünk olyan témákat felvetni, amire szívesen jönnek. De mivel kötelező volt, nem jártunk sikerrel. Szerettem a vetélkedőket, ennek révén csapatommal ’78-ban majdnem kikerültünk a havannai Világifjúsági Találkozóra, aztán ’85-ben, a TV-s vetélkedőn elért második helyünk után már tényleg ott voltunk a kulturális csoporttal Moszkvában. Közben elvégeztem a szakosítót, politikai gazdaságtant, filozófiát tanultam. Főiskolai diplomát kaptam, amit aztán az Antall-kormány eltörölt, majd két év múlva visszaadták.

- Igen mozgalmas életet élt. Miközben a család is gyarapodott.
- ’67-ben született Andrea, ’68-ban Gábor, mindketten alapító tagjai a Forrás Néptáncegyüttesnek. Ági lányom ’73-ban született. Andi most újra táncol, összeállnak az alapítók. Gábor a kezdetektől irányítástechnikai műszerész a MOL-ban, folyamatos izgalom tartani a lépést, együtt fejlődni a műszaki változásokkal. Ági a SZISZKI első évfolyamában végzett. Most, két gyerek után kezdi megvalósítani élete álmát: nappali tagozaton lakberendezőnek tanul. Gyerekkorában aktívan úszott, megyei csúcsig jutott. Néhány éve a Hírtükör is beszámolt róla, amikor részt vett a Balaton-átúszáson. Gyerekeim nyolc unokával ajándékoztak meg, és még élő 94 éves édesanyámmal, tizenheten üljük körül a karácsonyfát. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon büszke vagyok az öcsémre, Kálmánra. Huszonnégy évet töltött a MOL-nál, mire ’90-ben visszatért eredeti vonzalmához: a karikatúrához. Rendszeresen indul és nyer országos versenyeken. Korábban is rajzolt, de most megalkotta a "Magyar karikatúristák adat- és szignótára 1848-2007" című kötetet. (http://www.hirtukor.hu/bel2.php?ssz=6530) A kisfilmes karrierje is említésre méltó. A Szovjetunióból hoztam neki egy 8 mm-es kamerát, úgy kapott kedvet, aztán filmezett és szakkört is vezetett.

- Hogy alakultak a baráti kapcsolatai a városban?
- 1975-ben összeálltunk tizennyolcan lépcsőházi szomszédok és munkatársak, akikkel azóta is együtt vagyunk. Illetve nemrég ketten meghaltak: Móré Karcsi és Páhn Gyuri. Kezdődik a repedezés... Mindig mindent együtt ünnepelünk: lakásavatót, esküvőt, 40 éves házassági évfordulót... Németh Ernő barátom felesége vezeti a "brigádnaplót". 1994 óta megörökít minden eseményt.

- Önök voltak a DKV és a város "nagygenerációja". Most is érezni ezt az összetartást a MOL-nál?
- Minden nagyon szabályozott lett. Gyakran bemegyek, de megszűnt ez a családiasság. Nagyon örülök, hogy 2001-ben eljöttem nyugdíjba. Én már nehezen viselném, hogy nincs szükség az emberi kreativitásra.

- 2009-ben megalakult az OMNYE, az Olajipari Műszaki Nyugdíjasok Egyesülete, ami nagyrészt Önnek köszönheti létrejöttét.
- Németh Ernővel sorra jártuk az akkori vezetőket – Valkusz Pált, Galambos Lászlót –, hogy klubot szeretnénk. Óriási tapasztalat, szellemi tőke maradt kihasználatlanul. A volt vezetők, szakmai kvalitások magukba fordultak. Azért "műszaki" klub, mert mi fizetjük a tagdíjat, de nyitott minden olajipari dolgozó felé. Megkértük Nádasy Istvánt legyen az elnökünk, a miénk pedig az aprómunka. Még él a régi, hierarchikus tisztelet. Azt szeretnénk, ha keveredne a szakma a hasznossal és a vidámmal. Meghívunk vendégeket, régi ismerőseinket, mint Kürti Sándor, a Kürt Zrt. vezérigazgatója, vagy Simon Pál, egykori nehézipari miniszter. Egyre többen vagyunk. Mostanra 92 tag, plusz a feleségek. Kinőttük a Dunafüredi Közösségi Házat, úgyhogy a farsang a BKK Kamaratermében lesz. Délután vetélkedővel kezdünk a régi DKV-s emlékeinkből, jelmezt öltünk, Forr-más tagjaink táncolnak. Mohácsi cigányzenekar húzza majd a tánchoz és a pörkölthöz. Jártunk tavaly a sérülteknél a Gátőr házban, idén júniusban megismételjük, ősszel pedig disznót vágunk. Közben sokat kirándulunk.

- Ha a sok szervezés mellett marad egy kis szabadideje, mivel tölti?
- Tizenkét éve elkezdtem a családfa-kutatást. Az Országos Levéltárban 1720-tól 1894-ig lehet megnézni az anyakönyveket. Kiderült, hogy nagyon sok hihetetlen legenda van a családban. Anyai nagyszüleim szlovénok, akik az első világháború idején kerültek Kőszegre. Mindig csodálkoztam, hogy a nagyszüleimnek többféle nevük van. A szlovén ágat 1500-ig felderítettem. Édesapám vonalán kiderült, hogy német betelepítéssel kerültek a Fekete-erdőből 1731-ben Nagymajtényba. Leúsztatták őket Budáig, majd szekerekkel Szatmárig. Megírtam a feleségem családjának történetét is. Ők nem kódorogtak, mindvégig Csongrád megyeiek, mindszentiek voltak. Ott is találtam egy Marcit, a Zöldág Marci nevű betyárt... Haladgatok, gyűjtök, írok. Ha elkészül, kiadom a hatszáz rokonnak. Mindent megszerzek tőlük: dokumentumokat, fényképeket. Roppant nagy és izgalmas anyag. Esténként, amikor leteszem a fejem, számba veszem, milyen hasznosat tettem aznap. Bármilyen apróságot is, már nem voltam hiába. Ez jó érzés. Egyből el tudok aludni.

- Kit ajánl következő beszélgetőtársamnak?
- Hangyássy Zsuzsa, festőművésznőt. Ő is azok közé az anyák közé tartozik, akik a nehéz kezdetekkor már itt voltak Százhalombattán. Negyvenhét éve ismerem, sikeres gyerekek édesanyja és nagymamája. Tetszik, hogy kiteljesítette festői pályáját.