Úgy adódott, hogy épp a tábor után, egy másik táborban kezdődött Zsuzsinak egy olyan története, amilyenre szoktuk azt mondani, hogy regénybe illő, vagy filmet kéne belőle csinálni. De hát a Zsuzsi festő – s ha nem lenne ezen a kiállításon kicsit rossz áthallása – azt mondanám, hogy vérbeli festő! S a festő képben gondolkodik, mindig egyetlen képben. Ez itt a falon nem egy "sorozat", hanem minden egyes képben valahogyan, kicsit mindig máskép, de benne van az egész történet.

Igen, a Történet! Röviden: fellobbanó nagy szerelem, gyorsan érkező gyönyörű gyermek, hirtelen –hihetetlen- komoly betegség. Lassú gyógyulás. És most kiállítás.

A két bájos gyerekportrén kívül –melyek a történet értelmét adják induló és végső soron- a többi kép belső látásból, sőt a belsőben átélt élmények gerjesztette mozdulatokból születtek. Zsuzsi annyira festő, hogy ahogy megmozdulni tudott, mozdulatait azonnal rögzítette a papírra. Soha ilyen személyes, soha ilyen az egész testből fakadó képeket nem láttam tőle! Festészeti tudása, elméleti biztonsága úgy működött, mint valami ősösztön, ott van, de annyira a háttérben, hogy rögtönzéseknek gondolnánk. Tán azok is, abban az értelemben, hogy egy barokk orgonista vagy egy mai dzsesszzenész improvizál. Az esetenkénti nyers anyagválasztás az átélt élmény nyers durvaságát adja át közvetlenül.

Szula Zsuzsinak ez a harmadik SZAK Stúdiós kiállítása. Az elsőn elméleti elemzéseket láttunk, a másodikon már megmutatta a humorát. A mostani képeiben, ha nagyon figyelünk, felismerhetjük az igazi szula-humort, azt az igazi humort, amivel le lehetett győzni a betegséget, el lehetett viselni a korházi viszonyokat, és örülne lehetett az életnek. Rögtön két életnek. És hármuk csodálatos életének.

Egy kép persze csak akkor jó igazán, ha nem csak az alkotójáról szól, hanem hozzánk és rólunk. Mi, akik jó barátai vagyunk Zsuzsinak, és nagyon szeretjük, akik végigéltük vele ezt a történetet, itt most személyes történetünkként, nagyon is elfogultan éljük újra a festményeket. Remélem ti is.

(Fotó: Mészáros Dezső)