A kiállítást László Bandy nyitotta meg április 15-én. Az alábbiakban az ott elhangzottakat adjuk közre.

"Megy a Szabi az utcán, és amikor rossz kedve van, úgy érzi, hogy most a házi feladatát csinálja. Amikor jobb kedve van, csak csinálja. Szóval: mindig.
Megy a Szabi az utcán, és úgy tűnik, hogy a fejében van a fényképezőgépe. És körülötte csupa fénykép. Csak odanéz, és a járókelők, az utasok, az utcazenészek és a galambok beállnak egy hibátlan kompozícióba. Csak felpillant séta közben, és minden fegyelmezetten felveszi a zöld vagy piros színt. A világ olyanná válik, ahogy azt Szabi látja...

Én legalábbis hajlamos vagyok így érezni: Gréger Szabolcs is csak egy varázsló. Kezében a fényképezőgép varázseszköz. A világ, az nagyon sokféle, és a világ örökös mozgásában mindig másként és másként sokféle. De a varázsló intésére hajlandó megmutatni egy pillanatra (a fényviszonyoktól függően több század másodpercre) az igazi arcát. A digitális géppel nagyon sok képet lehet csinálni ugyanarról, és lehet, hogy az egyiken tényleg ott van ez az "igazi arc". De hogy van az, hogy sokunknak sok képből egyiken sem?

Meg aztán, régi téma, hogyan jelenik meg a képen ez a bizonyos igazság, hogy úgy látjuk, hogy ez az, és csakis így?

Egy kis képelemzés szinte találomra: itt ez a kép a két postással a metrólépcsőn. Nem csak a portré, a helyszín, a szituáció igazsága, hanem a kompozíció pontossága, a csillogó ellenfény tiszta rajza, a színek – zöld és piros – egyensúlya művészi igazsággá emeli ezt a különben nagyon hétköznapi – mindennapi! – jelenetet.

Szabi persze nem csak az utcán fényképez. Hanem mindig, mindenütt. Falun, otthon, műteremben. Portrét, riportot, önként és megbízásból. Ez a kiállítás – közös döntésünk alapján – az utcáról, a pesti utcáról szól. Ahogy ő látja.
És ahogy most már mi is."