Kétségtelen, hogy 1848 forradalmai a legjelentősebb változást Kelet-Közép-Európában érték el, annak ellenére, hogy kivétel nélkül leverték azokat, nem csak nálunk, hanem a környező országokban is. Azonban a feudalizmust nem lehetett többé visszaállítani, a kiváltságok megszűntek, a jobbágyfelszabadítás megtörtént, a polgári-nemzeti átalakulás megindult. Ezért viszont nagy árat fizettünk. Forradalmunkat,

szabadságharcunkat vérbe fojtották, és a megtorlás is kegyetlen volt. Példastatuálásként 1849. október 6-án Aradon tizenhárom honvédtábornokot – Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, gr. Leningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot, Vécsei Károlyt – és ugyanezen a napon Budapesten gr. Batthyány Lajos magyar miniszterelnököt kivégezték. De kivégeztek másokat is, és az osztrák várbörtönök magyar foglyok ezreivel teltek meg, további ezrek pedig elmenekültek. A magyar elit értelmiségi réteg megcsappant, mint már oly sokszor a történelemben.

Az október 6-i vértanúk napja emblematikus dátuma a magyar történelemnek. A szabadságharcosok, a később fogságba esettek, kivégzettek és elmenekültek a változásért, a fejlődésért harcoltak, egy olyan világért, amely, ha átmenetileg is, de megvalósult hazánkban. Átmenetileg, mert jött még jó néhány vészterhes időszak, amelyet megint csak megcsappanva, megtörve, de átvészeltünk és talpon maradtunk itt, Európa közepén. Emlékezzünk rájuk kegyelettel, hiszen értünk haltak!