„Egyszer majd kérünk magától valamit, Virág elvtárs.” A Tanú című film legendássá vált mondata az ötvenes évek legkeményebb diktatúráját idézi. Azt a korszakot, amikor mindenki tudta, hogy bizonyos „kéréseknek” nem lehet nem eleget tenni.
Kérni persze demokráciában is lehet. A munkahelyi vezető például megkérheti a beosztottját egy-egy olyan munkahelyi feladatra is, amely egyébként nem tartozik a munkaköréhez. Ilyenkor azonban mindketten tudják, hogy valójában nem kérésről, hanem az utasítás udvariasabb formájáról van szó. A főnök ugyanis nem kérhet szívességet, mivel a szívesség szóban benne van, hogy szívünk joga eldönteni, teljesítjük-e vagy nem. Egy munkahelyen azonban nem a szívünkre hallgatunk, ha „kérnek” tőlünk valamit, hanem az eszünkre, vagyis bármennyire is nemszeretem a feladat, mérlegeljük, milyen következményei lehetnek, ha elutasítjuk a „kérést”.
Éppen ezért demokratikusan működő munkahelyen demokratikusan gondolkodó vezető nagyon jól tudja, hogy csak olyasmit kérhet a beosztottjaitól, amit megkövetelni is joga van. Különben visszaél a helyzetével, vagyis legenyhébb esetben is morális vétséget követ el.
Mindennek tükrében legalábbis furcsa, hogy a százhalombattai önkormányzat fideszes frakciója képviselő-testületi határozattal akart „megkérni” egy intézményvezetőt, aki felett munkáltatói jogokat gyakorol, hogy vegyen vissza intézményébe egy dolgozót, akit korábban felmentett, és akinek ezért a munkaügyi bíróság másodfokon kártérítést ítélt meg.
Az meg több mint furcsa, hogy a frakcióvezető annak ellenére is ragaszkodott a „kérés” testületi megfogalmazásához, hogy mind a jegyző, mind jogász képviselőtársa kifejtették előtte, hogy munkáltatói kérdésben a testület nem hozhat semmiféle döntést, mert ezzel átlépné a hatáskörét, és megsértené az intézményvezetői szuverenitást.
Az meg egyenesen elszomorító, hogy miután a frakcióvezető az erkölcs, a morál és a méltányosság nevében mégiscsak kikövetelte a szavazást, jól lehordta a szocialistákat, akik nem voltak hajlandóak részt venni benne, majd – talán először – végighallgatta az intézményvezetőt is, kijelentette, hogy egyébként nem ismeri az ügyet, nem is akarja, mert nem tartozik rá.
Aki mindennek a tanúja volt, annak valószínűleg nem véletlenül jutott eszébe Bástya elvtárs és kora, amikor sosem tudhatta az ember, mikor kérnek tőle valami olyat, amit nem utasíthat vissza következmények nélkül.
