Nagyon nehéz elbúcsúzni tőled. Üresen áll a papír. Valamit írni, mondani kellene, csak nehéz. Nem nézek a fekete zászlókra, de a lucskos utakról, eső-hó áztatta járdákról is eszembe jutsz. Lehetséges, hogy nem lépsz többé ezekre az utakra? Nem viharzol be többé az ajtókon? Nem robbansz közénk kiskosztümben, rafinált harisnyákban, talpig nőként?
Nem hajolsz közel, hogy tágra nyílt szemekkel, élénken gesztikulálva mondj valami üdén emberit? Valamit, ami már-már frivolan őszinte, valamit, ami okosan egyszerű, sőt kézenfekvő, valamit, amitől egyszerre mi is mindent megértünk, és amitől azt is belátjuk, hogy minden kicsinyes vita, rövidlátás, értetlenkedés ellenére is érdemes jelen lenni és tenni valamit. Valami értelmeset.
Alig két hete, hogy utoljára beszéltünk. Tele voltál tervekkel, mondanivalóval, mint mindig. Interjút szerettél volna adni a múzeum 2004-es eredményeiről, és közösen szerkesztett sorozatot akartál indítani nemzeti jelképeinkről, történelmünkről, hagyományainkról. „Mert az nem lehet, hogy egy középiskolás osztályból senki se tudja felsorolni a tizenhárom aradi vértanút.” Itt csengenek a fülemben a szavaid. „Akkor a jövő héten gyere, biztosan gyere!” Be vagy nekem írva a naptárba. Öröknaptárba.
Annak is csak néhány hete, hogy azon gondolkodtam, ha majd mindenképp negyvenes nőnek kell lennem, olyan szeretnék lenni, amilyen te vagy. Akkor még nem tudtam, hogy idén töltötted volna az ötvenet. Hogy miért láttalak különlegesnek? Mindannyian vágyunk tehetségre, alkotóerőre, szakmai sikerekre, megbecsülésre, elismerésre. Neked ez mind megadatott. De akihez igazán hasonlítani akartam, az, az a nő volt, aki a Barátság Művelődési Ház színpadán tapsviharban állt kezében a Pro Urbe Százhalombatta kitüntetéssel, és azt mondta: „Továbbra is a két lányomra vagyok a legbüszkébb. Őket tartom a legnagyobb teljesítményemnek.” Azt mesélted, „futóbolondnak” tekintettek, amikor a városba jöttél, pedig valójában nagyon is észnél voltál. Tudtad a dolgokat felülről és távolról szemlélni szemernyi cinizmus nélkül. Mélységesen hittél abban, amit csináltál, de sosem fanatikusan. Mindig harcoltál, de a küzdelmedben nem volt semmi önfeláldozó, patetikus, önsajnáló, bántó. Egyszerűen csak tudtad, hogy mit akarsz, és azt is, hogy mit akarsz majd holnap. Igen, berobbantál közénk, és keresztülvitted a terveidet. Ma biztosan azok is hálásak, akik anno futóbolondnak tartottak miattuk.
Százhalombatta ma nem lenne az első őskori szabadtéri múzeum városa, az „Év Múzeumának” városa, a „Múzeumpártoló Önkormányzat” városa, nemzetközileg ismert és elismert tudományos és oktatóbázis, turisztikai célpont, ha nincs Poroszlai Ildikó. Százhalombatta ma egészen biztosan másmilyen város lenne, ha nincs Poroszlai Ildikó. Ismertél minket, mint a tenyeredet, felismertetted velünk az értékeinket, és azt is tudtad, honnan hová vezethetnek az évszázados, évezredes utak.
Százhalombatta sosem fog elfelejteni téged.
Most megverten, értetlenül állunk. Az ment el közülünk, aki a leginkább élt. De talán kevesebb lesz a veszteségünk, ha nemcsak az alkotást őrizzük meg, hanem az alkotót is, magunkban. Poroszlai Ildikót, a szinte frivolan nyíltat, az érzékenyen határozottat, a mérhetetlen ismerettel, hittel és józansággal felvértezettet, Poroszlai Ildikót, aki soha semmiről nem volt hajlandó lemondani.
Alig két hete, hogy utoljára beszéltünk. Tele voltál tervekkel, mondanivalóval, mint mindig. Interjút szerettél volna adni a múzeum 2004-es eredményeiről, és közösen szerkesztett sorozatot akartál indítani nemzeti jelképeinkről, történelmünkről, hagyományainkról. „Mert az nem lehet, hogy egy középiskolás osztályból senki se tudja felsorolni a tizenhárom aradi vértanút.” Itt csengenek a fülemben a szavaid. „Akkor a jövő héten gyere, biztosan gyere!” Be vagy nekem írva a naptárba. Öröknaptárba.
Annak is csak néhány hete, hogy azon gondolkodtam, ha majd mindenképp negyvenes nőnek kell lennem, olyan szeretnék lenni, amilyen te vagy. Akkor még nem tudtam, hogy idén töltötted volna az ötvenet. Hogy miért láttalak különlegesnek? Mindannyian vágyunk tehetségre, alkotóerőre, szakmai sikerekre, megbecsülésre, elismerésre. Neked ez mind megadatott. De akihez igazán hasonlítani akartam, az, az a nő volt, aki a Barátság Művelődési Ház színpadán tapsviharban állt kezében a Pro Urbe Százhalombatta kitüntetéssel, és azt mondta: „Továbbra is a két lányomra vagyok a legbüszkébb. Őket tartom a legnagyobb teljesítményemnek.” Azt mesélted, „futóbolondnak” tekintettek, amikor a városba jöttél, pedig valójában nagyon is észnél voltál. Tudtad a dolgokat felülről és távolról szemlélni szemernyi cinizmus nélkül. Mélységesen hittél abban, amit csináltál, de sosem fanatikusan. Mindig harcoltál, de a küzdelmedben nem volt semmi önfeláldozó, patetikus, önsajnáló, bántó. Egyszerűen csak tudtad, hogy mit akarsz, és azt is, hogy mit akarsz majd holnap. Igen, berobbantál közénk, és keresztülvitted a terveidet. Ma biztosan azok is hálásak, akik anno futóbolondnak tartottak miattuk.
Százhalombatta ma nem lenne az első őskori szabadtéri múzeum városa, az „Év Múzeumának” városa, a „Múzeumpártoló Önkormányzat” városa, nemzetközileg ismert és elismert tudományos és oktatóbázis, turisztikai célpont, ha nincs Poroszlai Ildikó. Százhalombatta ma egészen biztosan másmilyen város lenne, ha nincs Poroszlai Ildikó. Ismertél minket, mint a tenyeredet, felismertetted velünk az értékeinket, és azt is tudtad, honnan hová vezethetnek az évszázados, évezredes utak.
Százhalombatta sosem fog elfelejteni téged.
Most megverten, értetlenül állunk. Az ment el közülünk, aki a leginkább élt. De talán kevesebb lesz a veszteségünk, ha nemcsak az alkotást őrizzük meg, hanem az alkotót is, magunkban. Poroszlai Ildikót, a szinte frivolan nyíltat, az érzékenyen határozottat, a mérhetetlen ismerettel, hittel és józansággal felvértezettet, Poroszlai Ildikót, aki soha semmiről nem volt hajlandó lemondani.
.jpg)
