Ha valaki japán apa és kínai anya lányaként nő fel Amerikában, talán az egyik legjobb alap, hogy exhibicionistává váljon.
A főhős, egy tizenkilenc éves kínai fiatalember, aki az egyik legklasszikusabb „irodalmi betegséggel” birkózik: a tüdővésszel. A díszletet egy japán falucska tengerpartja biztosítja. Ideérkezik gyógyulni a világot éppen felfedező ifjú. Háta mögött egy aggódó család minden nyüzsgése, a Hongkongot fenyegető japán csapatok nyomása, előtte a tágas tenger és a titokzatos hegyek szabadsága. Ahogy minden romantikus fiatalember, ő is arra számít, hogy kalandjai tanúságul fognak szolgálni a történelem útján. Ezért naplót vezet. Természetesen, japán pergamenlapokból álló füzetet vásárol. Megadja a módját, hiszen a kínaiaknál is, de a japánoknál különösen sokat adtak, adnak arra, hogy egy írásnak milyen a megjelenése. Ám hősünk nem csak ecsettel festeget, hanem minden érzékével rácsodálkozik a világra. Pontosan és érzékenyen írja le ismeretségét az öreg kertésszel, titkos szerelmét, vagy a finom kis kaland a helybeli lánykával, és a történelem viharait, amelyek éppen Japán és Kína határát csapkodják.
Persze ez az érzékenység és pontosság nem Stephen érzékenysége és pontossága, hanem Gail Tsukiyamáé. Ő találta ki „A szamuráj kertje” főhősét, hogy elmondhassa, ami származása és lakóhelye sokszínűségéből, az ebből fakadó lelki gazdagságból ered. Könyve világszerte nagy sikert aratott, és most az Európa Kiadó jóvoltából elérkezett hozzánk is.

